|
A Transform most a kábítószerek tiltásának és szabályozásának költséghatékonyságáról tett közzé összehasonlító elemzést ( www.tdpf.org.uk/TransformCBApaper.pdf )
Az alapos tanulmány bevezetője szerint noha minden évben sok milliárd fontot költenek a drogtörvények mind pro-, mind reaktív betartatására, a büntető-tiltó megközelítés folyamatosan éppen a saját kitűzött céljainak az ellenkezőjét éri el.
A kormány saját adatai világosan mutatják, hogy a drogok mennyisége és elérhetősége növekszik, a legtöbb kárt okozó szerek használata fokozódik, az egészséget károsító hatások erősödnek, és a drogfogyasztással összefüggő bűncselekmények fokozatosan az igazságszolgáltatás rendszerének válságához vezetnek. A tiltott kábítószerek profitja a bűnözőket gazdagítja, konfliktusokat gerjeszt és destabilizálja a termelő és a tranzitországokat egyaránt, Mexikótól Afganisztánig. Ez a költséges politika az ENSZ Kábítószer és Bűnözési Hivatala (UN Office on Drugs and Crime) szerint ráadásul egy sor negatív, nem szándékolt következménnyel jár.
A brit kormány egyértelműen azt állítja, hogy a tiltástól a drogpiacok legális szabályozása felé való bármely elmozdulás előnyeit semmissé tennék a költségek. Azonban sem Nagy-Britanniában, sem másutt a világon ezidáig nem készült ilyen költség-haszon elemzés, sőt még a létező törvényi szabályozásra és annak végrehajtatására vonatkozó szabályos hatáselemzés sem. Pedig világos kormányzati irányelv, hogy hatáselemzést kell végezni akkor, ha egy szakpolitikai javaslatot társadalmi konzultációra bocsátanak, illetve amikor nem szándékolt következmények tapasztalhatóak – márpedig a drogpolitikára az utóbbi években mindkettő igaz volt.
A tanulmány szerzői szerint a különféle alternatív megközelítések – ideértve a drogtermelés, drogkínálat és drogfogyasztás ellenőrzésének már létező szabályozási modelljeit – nem lettek figyelembe véve, és költségeik sem lettek felmérve. Azokat a korlátozott költséghatékonysági számításokat pedig, amelyeket a jelenlegi gyakorlatra vonatkozóan elvégeztek, gyakran eltitkolták.
Az az általánosítás, amellyel a szisztematikusan kudarcot valló és ezzel egyidejűleg költséges tiltáson alapuló politikát védelmezik, és elfojtják az alternatív megközelítések higgadt és alapos vizsgálatát, jól láthatóan bizonyíték nélküli feltételezéseken alapul.
“Ez a tanulmány kísérlet arra, hogy ezeket a hiányosságokat elkezdjük felszámolni, azáltal, hogy összehasonlítjuk a brit drogtiltás jelenlegi politikájának költségeit és hasznát a kábítószerek legális szabályozására javasolt modell költségeivel és hasznával. Ezenkívül meghatározzuk, hogy mely területeken kellene további kutatásokat végezni, és milyen lépések szükségesek ahhoz, hogy valóban bizonyítékokra alapozva legyen kidolgozható.egy működőképes drogpolitika.
Már ez a kezdeti elemzés is azt igazolja, hogy a legálisan szabályozott drogkínálat felé való elmozdulás lényeges haszonnal járna mind az államkincstár, mind a szélesebb közösség számára, még abban a rendkívül valószínűtlen esetben is, ha a kábítószerek használata jelentősen növekedne.”
Ezen a ponton érdemes kissé hosszasabban idézni a tanulmány bevezetőjéből:
“A kábítószerekkel kapcsolatban a múlt században két jogi/politikai megközelítés működött párhuzamosan: a szabályozás és a tiltás. Bizonyos drogok, például a koffein és a nikotin, törvényesen gyárthatók, terjeszthetők és fogyaszthatók valamennyi országban, és a legtöbb országban az alkohol is legális. Azonban majdnem mindenhol szinte minden más drog (beleértve az opiátokat, a kokaint és a cannabist) nem orvosi célú felhasználása most általános büntető tiltás hatálya alá esik, noha ezek közül többet valaha legálisan lehetett gyártani és fogyasztani. Bizonyos drogok tiltása több mint fél évszázada globális jogi kereteken belül működik, melyet az ENSZ 1961-es drogokról szóló egyezménye határozott meg (kiegészítve 1971-ben és 1988-ban), belföldön pedig az 1971-es Misuse of Drugs Act foglalt törvénybe. Ez a modern prohibicionista keret azzal az egyértelmű céllal jött létre, hogy csökkentse a drogok kínálatát és használatát, ám ennek épp az ellenkezőjét érte el, méghozzá rendszeresen. E nyilvánvaló hiányosságok ellenére a brit kormány soha nem hajtott végre költség-haszon elemzést a drogtiltás betartatásáról, soha nem bízott meg független könyvvizsgálókat a betartatás költségeinek ellenőrzésével, és soha nem hajtott végre hatáselemzést az elsődleges törvényekről, továbbá nem vizsgálta az alternatív szabályozásra épülő megközelítést sem.
A különböző megjelölések (jogilag szabályozott vagy abszolút tiltás alá eső) bizonyíthatóan nem az adott drog fogyasztásából fakadó ártalmak mértékén alapulnak, hanem a múlt századi, többnyire nyugati kulturális és politikai hagyományon. Jól érzékelteti ezt a problémát az a közelmúltbeli összehasonlító tanulmány, amely húsz, gyakran használt pszichoaktív drogot vet össze. A Lancet folyóiratban 2007-ben Nutt és munkatársai által publikált tanulmány ( www.mapinc.org/drugnews/v07/n366/a01.htm ) szerint a húsz drogból az alkohol volt az ötödik legkárosabb, a nikotin a kilencedik, megelőzve a cannabist, az ecstasyt és az LSD-t. A szerzők megjegyezték, hogy „az alkohol és a cigaretta kizárása a Misuse of Drugs Act törvényből tudományos szempontból önkényes” (és így diszkriminatív is).
Globálisan a javak és szolgáltatások piacainak döntő többsége törvényes és a kormányok által különböző mértékben szabályozott. Számos szabályozó mechanizmus révén felügyelő és végrehajtó szervek ellenőrzik a termelőket, a kereskedőket, a vevőket és magukat a termékeket is. A racionális és széles körben elfogadott normák szerint a szabályozás szintje egyenes arányban szigorodik a szóban forgó áruk vagy szolgáltatások veszélyének vagy kockázatának mértékével. Így a kaszinókat szigorúbban szabályozzák, mint a kaparós sorsjegyeket, a tiszta szeszre más szabályok vonatkoznak, mint a sörre és így tovább. Az arról szóló döntést, hogy teljesen betiltsanak egy árut vagy szolgáltatást, amelyre (döntésképes felnőttek által) kereslet van, általában csak akkor indokolják gazdasági okokkal, ha a tiltás nettó költsége kisebb, mint az alternatív szabályozási politika költsége. A drogokkal összefüggésbe hozható károk mérséklése világszerte a kormányok prioritása és jelenleg a brit kormány 30 legfontosabb prioritása közt szerepel. Ugyanakkor érdekes, hogy hiányzik a kormány legfontosabb eredményeinek listájáról az 1997-es választások óta, amelyen szó sem esett a drogpolitikáról. Ezen prioritás igazolása világos: az A osztályba sorolt kábítószerekkel összefüggő gazdasági és társadalmi költségek 2003/2004-ben önmagukban is meghaladták a 15,4 milliárd fontot Angliában és Walesben, és semmi jele, hogy e költségek csökkennének. A Miniszterelnöki Stratégiai Csoport 2003-as elemzése világosan bemutatja, hogy ezek a drogokhoz kapcsolódó társadalmi és gazdasági költségek folyamatosan és következetesen nőttek annak a törvénynek az élettartalma alatt, amely azért jött létre, hogy ezeket csökkentse (Misuse of Drugs Act 1971).”
Mielőtt részletesen sorra venné, hogy milyen haszna és költsége van a tiltáson, illetve a szabályozáson alapuló drogpolitikának, a tanulmány fontos distinkcióra hívja fel a figyelmet:
“Egyre növekszik annak megértése és elfogadása, hogy az összefoglalóan ‘drogokkal összefüggő károknak’ nevezett károk jelentős része közvetlenül a tiltáson alapuló politika és az általa akaratlanul is fenntartott illegális piac következményei. Az UNODC igazgatója egy 2008-as dokumentumban elismerte, hogy „a tiltás betartatásának szándékolatlan következményei vannak. Ilyen például hatalmas bűnözői feketepiac, amely virágzik, hiszen el kell juttatnia a tiltott szereket a termelőktől a fogyasztókig, vagy az a jelenség is, amelyet a szakmapolitika háttérbeszorulásának nevezhetünk: a köz egészsége, amely a drogkontroll egyik első alapelve, a háttérbe szorult”. Hasonló elemzés olvasható a Miniszterelnöki Stratégiai Csoport 2003-as drogügyi beszámolójában. Ezek a költségek lehetnek szándékolatlanok, de többé már nem mondhatjuk, hogy nem tudunk róluk. Mégis, noha ezeket a kérdéseket megértették és létezésüket magas szinten többször is elismerték, a politikai, társadalmi és médiaviták zömében nem tesznek különbséget azon károk között, amelyeket maga a drogfogyasztás okoz, illetve amelyek részben vagy egészben a drogpolitika, specifikusan a tiltás mindenre kiterjedő politikája miatt keletkeznek. Ennek eredményeként a kétfajta ártalom összemosódik és aztán leegyszerűsítve mindezekért a drogokat, sőt, a drogfogyasztókat okolják. Az a tény, hogy a droghasználat ártalmait nem tudjuk elválasztani a drogpolitika, kiváltképp a tiltás ártalmaitól, az egyik legfőbb akadálya annak, hogy a jelenlegi politikát értelmesen értékeljük, és következésképpen hatékonyabb válaszokat dolgozzunk ki.
Például a nem orvosi célú opiátokkal kapcsolatos szakpolitikai feltételek racionális értékelése megköveteli, hogy a heroinfogyasztás egászségügyi és társadalmi ártalmait elkülönítsük azoktól a társadalmi károktól, melyeket kifejezetten a heroin illegális használata, illetve a tiltás miatt létrejövő illegális, underground drogkultúra okoz.
Ilyen, tiltással összefüggő ártalmak például:
- a termelő és tranzitországok destabilizálódása (pl. korrupció és erőszak Afganisztánban)
- szervezett bűnözés az utcai dílerektől (drogbandák közti erőszak, területi harcok) a nemzetközi bűnözői hálózatokig (kapcsolat a pénzmosással, konfliktusok, terrorizmus) - a kis tételű vagyon elleni bűncselekmények nagy száma (az alacsony jövedelmű kábítószerfüggők így szereznek pénzt függőségük fedezésére) - fertőzött/közösen használt tűk (hepatitis C és HIV-fertőzés veszélye).
Ezen a területen további részletes elemzésre van szükség. A Transform egyébként már 2004-ben a ”A kontroll lehetőségei a drogháború után” (After the war on drugs, options for control) című tanulmányában hat területet sorol fel, ahol a tiltás károkat okoz: viselkedésformák kriminalizálása, a büntetőjog és igazságszolgáltatás, a börtönök válsága, a fölöslegesen kiadott milliók és a be nem szedett adók, a közegészségügy aláásása, a termelő országok destabilizálása, és az emberi jogok veszélyeztetése.”
A fentiek ismeretében a Transform munkatársai megismélik, hogy a kormány többször is elkötelezte magát a bizonyítékokon alapuló, költséghatékony szakpolitika mellett, ám ennek megvalósulásához elemzések nem készültek. Ezért e dokumentum célja, hogy kiindulópont legyen egy ilyen vitához, megkísérelve összehasonlítani a tiltáson alapuló rendszerben a drogfogyasztás magas költségeit (különösen a heroin és a kokain esetében) egy jogilag szabályozott, spekulatív modellben felmerülő költségekkel. Ez egy metodológiailag komplex feladat, és az elérhető adatok terén jelentős hiányok is tapasztalhatók, ezért néhol feltételezésekre kell építeni. A tanulmány e hiányosságokat elismerve bevallottan vitaindító dokumentum lehet csak, amely szeretné elősegíteni egy jövőbeli hiteles elemzés alapjául szolgáló metodológia kifejleszését. A munka zöme azonban a kormányra vár, hiszen a kormány felel az önmaga számára célul kitűzött költséghatékony drogpolitika megvalósításáért. A következő fejezetekben a tanulmány az elérhető statisztikai adatok felhasználásával tételesen áttekinti a tiltás, illetve a szabályozás költségeit.
A prohibíció támogatóinak fő érve, hogy a tiltás csökkenti a drogfogyasztást, azáltal, hogy korlátozza a szerek elérhetőségét, s ezzel egyidejűleg a büntetéssel elrettentő hatást gyakorol. Ebből a megközelítésből érthetőek azok az aggályok, hogy az elmozdulás az engedélyezett és szabályozott drogpiac felé a drogok elérhetőségének és használatának fokozódása által növelné az egészségügyi költségeket. A tanulmány szerzői ugyanakkor megjegyzik, hogy ez a következtetés a jogi szabályozás működésének félreértésén alapul.
A tiltás elrettentő hatásait nem támasztják alá bizonyítékok. A kormány ezen a téren nem rendelt meg kutatásokat, noha ez a feltételezett hatás a prohibíciós paradigma egyik alappillére. Hasonló következtetés vonható le a tiltás hatásáról a szerekhez való hozzáférést illetően is, amely pedig a prohibíció másik fontos szempontja. Annak ellenére, hogy egyre többet költenek a tiltás betartatására, a heroin és kokain ára például folyamatosan csökken. Ám még az sem világos, miként mérhető az elérhetőség szintje és a kormány erről sem tett közzé adatokat.
Egyelőre inkább spekulációk vannak arról, miként működne egy jogilag szabályozott modell a gyakorlatban. Bár bizonyára működne bizonyos nyomás a fogyasztás fokozására egy szabályozott modellben, ám ezt a tanulmány szerzői szerint vélhetően ellensúlyozná az elérhetőség, az ár és a marketing hatékony felügyelete. Ezen kívül megjelenne ellentétes és kompenzációs nyomás is, amely csökkentené a fogyasztást és ezzel együtt a károkat, valamint a társadalmi költségeket is. Lényegesen csökkenhetne a tiltás kikényszerítésének és betartatásának költsége, és a felszabaduló forrásokat át lehetne irányítani közegészségügyi programokra, kezelésre, prevencióra, oktatásra és ártalomcsökkentésre.
A szabályozott megközelítés potenciálisan ösztönözheti a kevésbé káros szerekre és fogyasztási módokra való átváltást is.
A szerzők szándékosan óvatosak voltak a drogok szabályozott engedélyezésére való áttérés hasznát illetően, és az adatok hiánya miatt ki kellett hagyniuk a becslésekből a korrupcióra, konfliktusokra, a termelő- és tranzitországok destabilizálódására, illetve az ezzel összefüggő károkra vonatkozó becsléseket.
A szabályozott rendszer költségeinek számbavételénél a szerzők meglepő megállapításra jutnak, nevezetesen, hogy a jelenlegi költségek elemzésének legmegdöbbentőbb következtetése, hogy a drogok tiltása a gyökere szinte valamennyi droggal kapcsolatos tulajdon elleni bűncselekménynek, és hogy e bűncselekmények alkotják a droggal kapcsolatos károk és társadalmi költségek zömét. A droghasználó népesség relatíve kicsiny alcsoportjára jellemző, hogy marginalizált, alacsony jövedelmű függő személyekből áll, akik azért követnek el bűncselekményt, hogy drogfogyaztásukat finanszírozzák. Ez a relatíve kis létszámú csoport aránytalanul nagy mértékben felelős az ilyen bűncselekmények másodlagos, 13,9 milliárd fontos költségéért. A heroin és kokain feketepiaca egyébként 3,7 milliárd fontos forgalmat bonyolít le.
Ma Nagy-Britanniában a tulajdon elleni bűncselekmények több mint felét kábítószer miatt követik el. A tanulmány egyik függelékben közölt statisztikájából kiolvasható az is, hogy a brit börtönpopuláció több mint fele kábítószerekkel öszefüggő bűncselekmények miatt került börtönbe. Feltételezhető, hogy a drog-bűnözés dinamikája drámaian megváltozna egy szabályozott drogpiac kialakulása esetén. A tanulmány szerzőis amellett érvelnek, hogy amennyibena a drogok receptre volnának kaphatók az alkohol mai árának szintjén, akkor gyakorlatilag elenyésző lenne a miattuk elkövetett bűncselekmények száma. A szabályozott drogpiacnak hasonló hatása lenne a társadalmi és egészségügyi költségek változására is. A tanulmány áttekinti a drogstratégia költségeire, az új szabályozási infrastruktúra adminisztrációjának bevezetésére vonatkozó statisztikákat is egy új szabályozási környezetben. Miután összeveti a rendelkezésre álló statisztikai adatokat, a dokumentum a következőkben összegzi az elemzés legfontosabb megállapításait:
“Az elérhető adatok jelentette korlátozások miatt elemzésünket a heroin és a kokain használatára korlátoztuk (a kormány szerint e két szer okozza a legtöbb kárt). Becslésünk szerint az A osztályba sorolt drogok (heroin és kokain) használatának, az összes ezzel kapcsolatos bűncselekményeknek, továbbá az egészségügyi és társadalmi károknak a költsége 2003/4-ben 16,78 milliárd font volt Angliában és Walesben, a jelenlegi tiltáson alapuló rendszerben. Miközben azt állítjuk, hogy a droghasználat szintje szempontjából marginális hatása van annak, hogy mennyit költenek a tiltás betartatására, négy különböző forgatókönyvet dolgoztunk ki annak elemzésére, hogy a droghasználat jelentős növekedése miként változtatná meg a költség-haszon elemzés végeredményét.
A tiltástól a drogpiacok legális állami szabályozása és felügyelete felé való elmozdulás évi nettó haszna a következőképpen alakulna:
A. variáció: a droghasználat 50%-kal csökken, nettó haszon: 13,943 milliárd font
B. variáció: a droghasználat szintje nem változik, nettó haszon: 10,834 milliárd font
C. variáció: a droghasználat 50%-kal növekszik, nettó haszon: 7,724 milliárd font
D. variáció: a droghasználat 100%-kal növekszik, nettó haszon: 4,616 milliárd font.
Látható tehát, hogy még abban az erősen valószínűtlen esetben is, ha a heroin és kokain fogyasztása megduplázódna, a tiltásról a szabályozásra való áttérés még mindig igen komoly hasznot és megtakarítást jelentene mind a pénzügyminisztérium, mind a szélesebb társadalom számára.”
Az elemzéshez a szerzők hozzáfűzik, hogy a kormány többszöri kísérlet ellenére sem hajlandó nyíltan kimondani: a tiltás lényegében politikai döntés, és nem olyan megingadhatatlan tény, amellyel állandó adottságként kell és lehet csak számolni.
Akár a tiltás melletti ideológiai elkötelezettségről van szó, akár arról, hogy beszállnak a drogok elleni küzdelem populista nyilatkozatháborújába, akár arról, hogy félnek a status quo megkérdőjelezésének hazai vagy nemzetközi politikai követlezményeitől, egyértelmű, hogy komoly akadályok gátolják a politkai élet szereplőit abban, hogy e kérdésben előre lépjenek, és ezen akadályoknak semmi köze a racionális politikai elemzéshez és vitához. A bizonyítékokra alapozott szabályozás az egyetlen racionális szakpolitikai válasz bármilyen potenciálisan káros tevékenység társadalmi kezelésére, és bármely más szakmapolitikai kérdés esetén ez tekinthető normának.
Azt is meg kell jegyeznünk, hogy a drogpolitika hatása (a szó általánosan vett értelmében) a használat és a visszaélés szintjére valószínűleg drámaian túlhangsúlyozott […] a szélesebb társadalmi, gazdasági és kulturális változók hatásaihoz képest.
Az is világos, hogy még ha a bűnözéssel kapcsolatos költségek potenciálisan igen jelentős csökkenését ki is hagyjuk a számításból, akkor sem lehet összehasonlítani a tiltás alatti illegális droghasználatot egy jövőbeli szabályozott rendszer keretei között történő droghasználattal.”
A szerzők azonban úgy vélik, okkal feltételezhető, hogy egy bizonyítékokra alapozott, racionális szabályozás nyomán tovább mérséklődne a drogfogyasztás és idővel a társadalmi normák a kevésbé káros szerek és szerfogyasztási módok felé mozdulnának el, ami a költség-haszon elemzés során még inkább a szabályozott modell előnyeit bizonyítaná.
Az elemzés korlátainak számba vételénél a tanulmány írói végül megjegyzik:
“Végezetül elismerjük, hogy van valami meglehetősen hidegen haszonelvű az ilyen költség-haszon elemzésekben, és sokan talán taszítóan ízléstelennek találják azt a folyamatot, amely pénzügyi értékeket rendel a függőség, a halál és a bűnesetek áldozatainak nagyon is valós emberi szenvedései mellé. Noha megértjük az idegenkedést, azt is el kell fogadnunk, hogy az ilyen elemzéseknek is fontos szerepük van abban, hogy vitákat váltsanak ki és racionális eszmecserére késztessék a döntéshozókat, akiknek sajnos vagy szerencsére, naponta kell meglehetősen hideg gyakorlati döntéseket hozniuk. Ők a mi pénzünket költik olyan politikai lépésekre, melyeknek közvetlen költsége vagy haszna van számunkra. És még ha ez az elemzés távolinak is tűnhet a mindennapi tapasztalat emberi oldalát tekintve, a konkluzió az, hogy a jelenlegi politikai szabályozásnak és a bűnözők által ellenőrzött drogpiacnak sokkal nagyobbak az emberi költségei, mint amekkorák lehetnének, ha az állami szabályozást és ellenőrzést magukban foglaló alternatívák közül lehetne választani. És végül is, ez a vita lényege.”
A tanulmány szerint a jelenlegi status quo önmagában is elegendő ösztönzés arra, hogy a mostani, tiltáson alapuló rendszert sokkal alaposabb vizsgálat alá vessék. A kormánynak sürgősen meg kellene bíznia független tudományos testületeket, és az Országos Számvevőszéknek, valamint a parlament költségvetési bizottságának is alapos költséghatékonysági vizsgálatokat kellene végeznie e tárgykörben. A Misuse of Drugs Act-et hatáselemzésnek kellene alávetni, és a jelen tanulmány által említett hiátusokat további kormányzati kutatásoknak kellene megszüntetnie. Számos olyan kérdés van, amely több szakterületet, sőt több országot és nemzetközi szervezetet érint. Ezekben a jelen tanulmányt jegyző kutatóintézetnek sem lehetősége, sem kompetenciája nincs vizsgálódni, hiszen itt a kormányzat részvételére és kezdeményezéseire van szükség. Egyértelműen meg kell kísérelni továbbá a drogfogyasztás átalmait elválasztani a tiltáson alapuló drogpolitika által okozott károktól, és felmérni a kriminalizálás okozta társadalmi ártalmakat. Sok tévhit él arról, hogy a tiltás feloldása után valamiféle ‘mindenkinek mindent szabad’ típusú teljes anarchia következne. Pedig a teljes tiltás és a teljes szabadság két véglete által határolt intervallumban számos köztes fokozat létezik, különböző intézkedésekkel jól szabályozható és ellenőrizhető módon. A racionális szakmai és társadalmi vitáknak ezekről is kell szólniuk.
A tanulmány megjelenését élénk sajtóvisszhang kísérte, az alapítvány munkatársai számos rádiós és televíziós vitaműsorban megjelentek. Több napilap is részletesen foglalkozott a tanulmánnyal, és alaposan taglalta, hogy a jelenlegi tiltás milyen területeken vallott kudarcot, milyen – a politikusok szándékaival éppen ellentétes - hatásai vannak, és mekkora költséget ró mindez a társadalomra. A Guardian például hosszan idéz Antonio Maria Costa, az UNODC 2008-as tanulmányából (Making drug control ‘fit for purpose’: Building on the UNGASS decade), amely szerint a kábítószerek bűnözők által ellenőrzött piaca globálisan a 320 milliárd dollárt is meghaladja, és egész nemzetállamokat destabilizál. A tanulmányt ismertető cikk egyébként szenvedélyes olvasói hozzászólások százait váltotta ki, ezen internetes hozzászólások tanulmányozása önmagában is igen tanulságos ‘mini-szoiológiai felméréssel’ ér fel.
Még a konzervatív Daily Telegraph is részletesen és egyetértően ismerteti a tanulmány fontosabb megállapításait és támogatja a drogpolitika társadalmi reformját. “A drogok szabályozott legalizálása komoly hasznot jelentene az adófizetőknek, a bűnesetek áldozatainak, a helyi közösségeknek és az igazságszolgáltatásnak, a tiltást és engedélyezést elsőként átfogóan összehasonlító költség-haszon elemzés szerint.” „A tiltás megbukott, a legalizálás a legkevésbé rossz megoldás” – idézi fel a napilap az Economist c. tekintélyes gazdasági folyóirat álláspontjának lényegét.
A tanulmány közzététele élénk vitát keltett és a dokumentum nyomában ismét megélénkült a társadalmi diskurzus a drogszabályozásról. Egyelőre azonban nincs jele annak, hogy a kormányzat megfogadná a tanulmány ajánlásait, illetve hogy a jelenlegi szabályozás politikai alapelveit képes vagy hajlandó lenni felülvizsgálni.
Tóth Valéria
|